III. évrendező blogszülinap

Hello.

Tudod, mikor felléptem az oldalra, és azzal fogadott a rendszer, hogy kellemes évfordulót kíván nekem és a blognak, nem ért váratlanul. Hiszen harmadik éve, hogy blogos évfordulóval és visszatekintéssel zárom az évet, összegezve jót és rosszat. Néhány éve pedig rutinná vált az is, hogy a YearCompass  évtervező füzete segít a részletes, alaposabb zárásban, végiggondolva mindazt, ami 12 hónap alatt foglalkoztatott és amit jövőre tervezek. Úgyhogy valahol rá voltam én készülve az idei összegzésre is, számoltam vele, csak nem tudtam, miként álljak neki.

bf9

Mert ez az év, nőiesen megfogalmazva, hát, nem volt valami kedves. Azonban már letettem arról, hogy a záró posztban porig alázzam (*Wtf?! Ezzel meg mi van ezzel?!* – szinte hallom a legjobb barátokat felhorkanni :D). Szóval még emlékszem, néhány hónapja milyen lelkesen hordtam (volna) le, beállva az ócsárlók sorába, mintha legjobb barátra lelnék minden velem egyetértőben, aki 2016-ot egy csapásnak bélyegzi.

De az az igazság, hogy a dolgok változnak, és csak az állandó, amit az ember a fejébe vesz, de úgy igazán. Ha jó dolgokat, akkor azok veszik majd körül, ha rosszakat, akkor pedig azok. Hívhatjuk karmának, rezgésnek, Isten kezének, aminek tetszik. De a fő, hogy azt hiszem, az én 2016-om valahol itt bukott el, illetve, itt buktattam el saját magam: történtek rossz dolgok, melyek után már nem voltam hajlandó meglátni a jót – és tessék, azt követően már valóban nem következtek igazán jó dolgok.

bf5

Aztán, tudod, egyszer csak elegem lett abból, hogy folyton az évet hibáztatom. Hogy elmegy mellettem 2016, anélkül, hogy – néhány nagyon jó pillanatot leszámítva, mert, igen, tagadhatatlanul volt ilyen is – igazán jó dolgok történnének velem, mert hagyom, hogy ne történjenek meg velem a jó dolgok. Mintha eleve lemondanék mindenről, mintha tudnám, idén már csak a rossz jöhet, és így be is kerültem egy csúnyán lehúzó spirálba, ami önmagát generálta. Illetve, generáltam. De rá kellett jönnöm, hogy a sokat hangoztatott sallang tényleg igaz, csak én állok a saját boldogságom útjában – és azt hiszem, erre az évre, de talán egy életre ez volt a legnagyobb tanulság, amit 2016 adhatott nekem.

bf2

Igen, jól látod, most lényegében megköszöntem 2016-ot. Mert eddig zsenge 23 évem alatt – azt kell mondjam – szinte csak jó dolgok történtek velem, amikor meg nem, abban mindig észrevettem a jót, automatikusan. Ez az év pedig megtanított, hogyha ez az ösztönös, elemi képesség megkopik, némi tudatossággal még így is vissza lehet hozni – szerencsére.

bf4

bf1

Mivel híresen rossz időérzékemről messze földön ismert vagyok – bármit képes vagyok lekésni, bárhonnan képes vagyok elkésni, és nem direkt csinálom, becsszó, hogy nem, de már dolgozom rajta, hogy ez legalább némileg változzon… :D – szóval gyatra időérzékem ismét nem hagyott cserben, november végén sikerült észbe kapnom, hogy akkor ideje rendbe hozni ezt az évet.

És hadd mondjam el: még így sem volt késő. December elsejével mintha 180 fokot fordult volna a világ. Megdöbbentő, de azóta mintha csak a pozitív események és emberek találnának meg, a dolgok beindultak és az évtervező füzetem – amit Lizától, a Zsebrím blog szerzőjétől kaptam ajándékba :) – máris tele van a legcsodálatosabb és legszínesebb tervekkel, amelyeket csak elképzelni tudtam. És persze, melyekről itt, a blogon folyamatosan tudósítani fogok, hiszen 2017-ben ezek egymás után fognak megvalósulni. Hogy honnan tudom? Tudom. :) De ami még ennél is súlyosabb: érzem.

bf10

Úgyhogy köszi, 2016.

A tanulságokat, az élményeket. A fantasztikus embereket, akik mindig segítettek.

Na meg persze a decembert, a bámulatos, dramaturgiailag tökéletes végjátszmát, ami emberi volt, életszerű persze, de csodálatos.

És akkor, hello, 2017! :)

bf01

bf8

Na de mi lesz a bloggal jövőre – ha már szülinapja van, de épp róla nem volt szó?

Mi lenne. Beindul, pörög tovább, meglepetések és társposztok hada jön Natussshkával, akit szintén tessék figyelgetni, mert úgy néz ki, most ő is nagyon odavág! ;) Aztán persze jönnek az utazások, a cikkek, a kritikák, az oroszok, a spártaiak…

És nem, eszemben sincs megállni.

Love, peace, unity.

Vera

A blog Facebook-oldalán folyamatosan követheted a Lights of mine blog mindennapjait – nézz be, ha arra jársz, várlak.

Társposzt: Belevágni, csinálni, mozogni – de kivel?

Hello.

Most egy új és nagy fába vágtuk a fejszénket Natussshkával, aki most nagyon belendült, nagyon megy és nagyon húz magával, szerencsére, előre.

A téma pedig nem más, mint az egyik legnehezebb, legjobban vágyott és talán legküzdelmesebb dolog, mely amennyire mocsadék eleinte, legalább annyira áldásos utólag, és ráadásul épp egyike azoknak a témáknak, mely – mint az elmúlt időszakban kiderült – mindketőnket érdekel Natival: az életmódváltás, az egészséges étkezés és a sport.

Kezdésként mindjárt tekintsünk is el a ténytől, hogy első indokunk a társposztok legyártására az a merőben kézenfekvő ok volt, miszerint “Itt vagyunk egy városban, annyi mindent meg tudunk beszélni!” – szóval ezt hagyjuk is, mert Nati Szentpéterváron bűvöli az edzőtermeket, én meg egy sporttal kapcsolatos nemzetközi projekt keretein belül épp egy ciprusi szállóban töröm a kobakom hajnali kettőkor korgó gyomorral, hogy vajh’ a holnapi reggeli mennyire lesz egészséges, úgyhogy ez a “közel egymáshoz” lényegében épp csak egy kevésen csúszott el. :D De fő az elhatározás, meg az online kapcsolat, és ezzel a kettővel lényegében nem marad akadály, verhetetlenek vagyunk.

Úgyhogy most nézzük is első társposzttémánkat, mely nem más, mint sokak mumusa, a mozgás. Bizony. Így, szárazon, minden előzetes nélkül. És előre elárulom, hogy míg Nati a csoportos edzések oldalát mutatja be, ezzel szemben én a badass oldalt képviselem.

Mert mivel is indul minden Mozogjunk! feliratú magazin és szakkönyv és blog és oldal és akármi manapság?

  • Keress egy társat, akivel együtt tudod végigcsinálni. Aki ott lesz, ha nem megy, ha elfogy az erőd, ha nincs hozzá kedved, ha hagynád az egészet.

Valamint:

  • Járj el szervezett órákra, ahol csapatban érhetsz el újabb és újabb eredményeket. Ha van 2-3 biztos pontja a hétnek, amikor órarendszerűen elmész edzeni és tudod, hogy a többiek is ott lesznek, akkor nem fogd kihagyni.

Ezen két szempont közül nekem pedig lényegében csak kettő nem működött soha.

Nem állítom, hogy az én utam a kizárólagosan követendő, sőt… ha érezném a motivációt rá, én is csapatban/társakkal edzenék, mert van abban valami szép, ha annyi ember összefog és jól működik a dolog. Csupán arról szeretnék mesélni, hogy esetemben hogyan és miért találtam meg az egyéni utamat a sporthoz, és megpróbálom megkeresni az okokat, miért lehet az, hogy egyesek közösségben és szervezett órákon telejsítenek eredményesebben (s ami fontos, rendszeresebben!), míg néhányaknak épp az ellenkező oldal, a sportnak mindenkitől és minden szervezettségtől mentes része lesz az ideális.

Mint mondtam, én most az utóbbi, némileg antiszoc badass oldalt erősítem, mert szép és jó a közösségi élmény, de van olyan is, hogy már kezdetektől fogva nem érzed át a “gyúrjunk együtt!” érzést. Hát, akkor nézzük csak pontokba szedve, miért is lehet az azért.

  • Például nem vagy hajlandó alább adni futásnál a saját tempódból, s mivel mégis csak illene, ha már csapatban az erő, így elmegy a kedved az egésztől.
  • Avagy (s persze, esetemben inkább ez a gyakoribb indok :D ) nem tudsz igazodni a gyorsabbak tempójához, így elmegy a kedved az egésztől.
  • Van olyan is, hogy már a gondolattól is borsódzik a hátad, hogy ha reggel véletlenül elalszol vagy elfáradsz nap végére, külön egyeztetned kell, hogy akkor most mi legyen a te bűnös lelkeddel, mert most nem egy, hanem helyből minimum két ember edzésébe zavartál bele, ha a másik fél ténylegesen számított rád – BÁR, azokat az embereket, akik meg képesek lemondani egy edzésről, csak azért, mert jól bejáratott kondispanjuk vagy akármilyen edzőpajtijuk kiesik aznapra a betervezett körből, na, őket végképp nem tudom hova rakni, de tény, hogy ilyen is előfordul.
  • Ha otthon (szabadban) edzel, akkor állsz neki, amikor jól esik. Tudom, hogy ma már vannak termek, melyek nyitva vannak 0-24-ben, de tegyük hozzá, az ország lakosságának 75-80%-a továbbra is olyan településeken él, ahol ilyen szolgáltatás nem érhető el.
  • De még ha lenne is hely/terem adva 0-24-ben mindenki számára, nincs ember, akivel – ha nekem kedvem szottyan az edzést korán letudni – hajnali 5-kor kedvem lenne együtt izzadni egy jó lábnap apropóján, vagy aki egy hosszú nap végén még éjjel fél egykor is felhúzza a futócipőt, ha olthatatlanul érzem magamban a bugit egy városnéző futásra.
  • Saját tempó, saját mérték, saját ütem – csak magadhoz igazodsz, és a kihívásokat is így lövöd be, a saját szintednek megfelelően.
  • Nekem a sport egyenlő az én-idővel. Amikor kiürítem a fejem, magamra figyelek, nem igazodom másokhoz, és lehetőleg (bár elég sokat dumálok…) abban az időszakban nem beszélgetek senkivel, mert nekem a csend és az elmélyülés is beletartozik abba az élménybe, amit a sport jelent.

Mint látjátok, engem személy szerint nyomaszt, ha másokkal kell együtt mozognom, s ennek igazolását látom például a közoktatásban megtapasztalt tesiórákban is. Többen tudjátok talán, hogy a szótárban nincs rá kifejezés, mennnyire gyűlöltem az általános és középiskolás tesiórákat, s ennek például semmi köze nem volt az osztálytársakhoz, vagy a tesitanáraimhoz, akik utólag (már-már kész pedagógusi szemmel :D) nézve tényleg mindent megtettek, hogy ha bármilyen minimális eredményt érek el, azt azonnal megdicsérjék, vagy ahol tudnak, segítsenek.

Csak az a baj, jóindulatuk soha nem vezetett sehova, mert nem bátorító szavakra vagy iránymutatásra volt szükségem, hanem arra, hogy a mozgást a saját igényeimre szabhassam, úgy, ahogy nekem megfelel. S mivel erre egészen középiskola utánig nem éreztem az indíttatást a korábbi negatív tapasztalatok miatt (a tesiórai eredményeim alapján egy életre elkönyveltem magam “menthetetlenül rossz sportolónak”, és egy ideig inkább kedvem sem volt belevágni semmibe), évekbe telt, mire a tesiórának nevezett, közel 12 éven át rendszeresen elszenvedett traumát feldolgoztam. :D

De, ebből is lehet tanulni: ha 12 évig rosszul érzed magad egy adott helyzetben – onnan már tudod, hogy a te utad például egészen más lesz.

Hát, nekem ezt hozta az egyéni edzés, lehetőleg otthon, futásnál pedig a szabadban – számomra így vált a sport kötöttségektől mentes feltöltődéssé.

Love, peace, unity.

Vera

Amnéziás nyaram története

Hello.

Tudod, korábban folyt az írás az ujjaim közül, de pár hónapja meg kell küzdenem minden egyes szóért, minden mondatért. Tudom, hogy muszáj, ezért írok most. Keservesen forrasztom össze a szavakat, egyiket a másik mellé, de tudom, hogy kell, mert ha nem teszem, elveszik valami, ami fontos, ami már nem veszhet el, még ez is, ez már nem. Mert akkor leválik valami, nem mondom, hogy örökre, de azt érzem majd és az érzés maga elintézi, hogy mégis örökre tűnjön el, igen, ez is.

Emlékfoszlányokat pörgetek, mondhatni ujjgyakorlatként, melyet hangszer helyett klaviatúrára írtak, vagyis írok, mert ez az én saját hajam – na, nem a szőke, ami talán soha nem lesz királylányosan hosszú, mert mindig elfelejtem, hogy ez a cél, csak közben jön egy bohó gondolat, hogy mi lenne, ha… és már csattog is az olló – hát ez az én hajam, nincs más, az írás, ennél fogva kell kirángatnom magam mindenből, ha máshogy nem, hát így.

Szóval emlékek, emlékek. Koncentrálj.

tablet-1250410_1280

Ülünk egymás mellett. Nem nézünk egymásra, szerintem nem merünk, én legalábbis már nem, meg minek is, hetek óta egymást látjuk éjjel-nappal, már csukott szemmel is lerajzolom az arcod, még te is az enyémet, pedig te azt mondod, nem tudsz rajzolni. Nem nézünk egymásra. Kimondják a második helyezett nevét. Én még fel se fogtam, hogy mi történik, hiszem is, meg nem is, hát ez azért mégis csak lehetetlen, én, a bölcsész, te meg sikítasz és nevetsz egyszerre, mindenki odakapja a fejét, és már nevetek én is, csak nem értem, még mindig nem. Kimondták a második helyezett nevét. Nem a mi csapatunké. Mi nyertük a versenyt: azt mondják, életképes társadalmi vállalkozást alapítottunk.

Ha keretes szerkezetre törekednék, azt mondanám, ez a nevető sikítás, ez az örömünnep volt az, ami elindította a nyarat. Hiszem is, meg nem is, mint egy rossz álom, de főleg nem értem, hogy történhet ez meg egyáltalán. Na igen. Épp ilyen volt a nyár is, egy mondatban összefoglalva.

Tudod, hetek óta készítek egy álomcsapdát, mert jól néz ki. Aztán egy ideje már nem csak azért. Ha elkészül, megmutatom neked is. Az az igazság, hogy hónapok álmatlanságát szőttem az álomfogóba, az álmok csapdájába, mely felfogja a rossz álmokat, megvéd tőlük. Mivel? A rengeteg észrevétlen, tollakká, gyöngyökké, fonallá sodort jóval, ami engem ért.

dreamcatcher-72104

Űzze el a keserűséget, az álmatlanságot, a tompultságot, a gyötrő, mardosó bűntudatot. Az érzést, hogy minden tönkrement, mert talán mindent tönkretettem. A rossz álmok minden szövevényes nyúlványát űzze el, melyek nem hagynak aludni, lélegezni, élni.

Úgyhogy beleszőttem mindent.

A csöndes nyári délutánokat a parkban – azt az erőt, amivel minden egyes alkalommal felálltam a padról: ez még nem a vége, csak hidd el, hogy van tovább. Nem baj, ha nem látod, csak tedd a táskádba a könyvet, érintsd a földhöz a talpad és lépj egyet, még egyet, még egyet, lélegezz, látod, megy ez, menni fog.

Beleszőttem a fesztiválok lüktetését, színét és porát, a barátokat, és a családot, akikre mindig számíthattam.

A futásokat, melyek akkor is segítettek, mikor már semmi más. Mikor éjszaka elindultam hazafelé, ki tudja már, honnan épp, egyedül, és szorult össze a torkom, a tüdőm, összébb, és szinte fulladtam már, mikor észrevétlenül átváltottam futólégzésre. Négy ütem, kettőt be, kettőt ki, kettőt be, kettőt ki, mint a vajúdó anyák, vagy tudom is én, a lényeg, hogy ne hagyd abba, hogy a kifújás kicsit mindig erősebb legyen, aztán észre se veszed, a tizedik négyes után megindul a lábad, nem bírja, hogy ne menjen: futnod kell. Kettőt be, kettőt ki, futnak melletted az utcalámpák a fekete éjszakában, persze, a nyári balerinacipőt nem erre tervezték, érzed a macskakövet, a betont, parknak mész, lépcsőnek fel, nem félsz a sötétben, hiszen ki árthatna, ennél is jobban, mint ahogy te ártasz saját magadnak… kettőt be, kettőt ki, érzem, ahogy lüktet a tüdőm. És akkor újra megtanultam lélegezni.

Az éjszakai Balaton fekete víztükrét is beleszőttem az álomfogóba – mikor vagy fél órán át kérleltelek a hotel strandján, hogy gyere be, de már mindent megpróbáltam érvként felhozni, mire bejöttél, persze olyan igazán te-stílusban: átkozódva és csapkolódva, én meg csak röhögtem, mert ezt a műsort minimum streamelni kéne. De aztán megbarátkoztál vele, megtetszett az éjszakai víz, jó volt nevetni és úszni a feketeségben, a csillagok alatt. És akkor megtudtam, hogy azért nem jöttél be azonnal, mert rosszul esett, hogy – mikor még kint hezitáltál a parton -, azt mondtam:”egy igaz barátnő bezzeg azonnal bejönne”. És ez azóta is eszembe jut néha, átvitt értelemben, persze, mert nyilván nem gondoltam komolyan… de belegondolok, hogy végül is milyen alapon támasztok elvárásokat másokkal szemben, mihez kötöm egy-egy kapcsolat minőségét. És magam is megdöbbenek, olykor az igénytelenségemen, olykor meg a kegyetlenségemen, hogy ezek mennyire nem arányos, nem indokolt határok.

A nyári csillagokat is beleszőttem, bár nem tudom, ezek valóban megvédenek-e majd a rossz álmoktól. A csillagok, melyek hullottak is, meg nem is, mind a kétszer, az augusztusi égbolton. Mert először odafekszel a parkba egyedül, és elég egyetlen gondolat, aztán valami betalál, mint egy meteor, és észreveszed, hogy a könnyeid hullanak, sűrűbben, mint a fények, nem is látsz már semmit… Aztán másnap megint, mintha az ismétléstől bármi jobb lenne, de most már nem is nagyon mersz felnézni az égre, nehogy megint meginduljanak a könnyek, persze, hogy a fél csillaghullás kimaradt, és ő halászta el az összeset, különben is, kit érdekeltek akkor már a csillagok.

0_e9019_e787ec8_xl

Aztán úgy döntök, kiterjesztem az álomfogóm erejét: beleszövöm a szeptembert is, nemcsak a nyarat, mert az még nem elég. Ez így még mindig nem több, még nem elég erős ahhoz képest, ami megbénított, ami behúzta a levegőt és elvette az írást. Így sodrom már a gyógyító őszt is, és kötöm a tollakat, a gyöngyöket az új fonállal: az új lakás fényözönét, egy baráttal közösen indított nyugalmas, nevető reggeleket, egy másik barát bizalmát, vallomását és ölelését, akit már évek óta ismerek, de kellett ez a hatodik év, hogy még ennél is többre becsüljem és hálás lehessek neki az őszinteségéért, amivel megtisztelt.

Szövök tovább, mert kell a cukormámorba fojtott tanévnyitó viszontlátás, kellenek az első újra-beszélgetések, kell az érzés, hogy mindegy, mi történt, tőled már semmi sem választhat el, soha, mert mi valamikor, évekkel ezelőtt testvérek lettünk, mikor egy szobába költöztünk és ott el is dőlt, hogy ezen, nincs vita, mi magunk sem változtathatunk. Soha nem fogom tudni ezt megköszönni. Se neked, se senkinek.

És nevetve szövöm bele az álomfogómba a dupla szülinapot, ami annyira jól sikerült, hogy másnap a teljes ötfős drámaszakirány küzdött kollektívan szétcsapva, bajtársiasan a túlélésért, miközben a francia klasszicista színházzal gyalulták “zsivalygó” agyunkat vagy másfél órán át… Fogalmam sincs, mi hozott erre a pályára, de ezek az emberek már megérték a döntést.

Aztán kell az álomcsapda mintájába a vicces marokkói cserediák is, aki, miután megdicsérte a főztöm színét (a színét!!), majd megtudta, hogy nem dohányzom, kezet csókolt. Az ilyen pillanatokat is beleszövöm. Egy dicséretet egy kollégától, hogy tetszett az anyag, amit leadtam, egy kedves mosolyt, mindent, ami nap mint nap megnevettet, felvidít, váratlanul, nem is sejtve, hogy odakint vár, csak mennem kell elé.

Beleszőttem a veszprémi galambok tollát, konkrétan, anyám kacsáéit, ugyancsak konkrétan, de beleszőttem apám mosolyát is, amit akkor láttam, mikor visszatértünk az első motorozásról a hídtól. Mindent beleszőttem. Mindent. Egy szikrányi pozitívum sem maradhat ki, különben mi véd meg?

gears-1666499_1920

És végül, beleszőttem minden egyes betűt, sormintában, mely a nyáron velem volt. A cikkeket, az olvasmányokat, a naplóbejegyzéseket, a szánalmasan sekélyes sirámokat, a nagyreményű drámakezdeményeket, mindent, ami segített, hogy újra megtaláljam a hangom. A tollam, a betűszövést, a szöveget. Hogy újra érezzem, írok. Hogy magam írom, nemcsak ezt a posztot, de a sorsomat is, úgy, mint eddig. Feljegyzések, listák sorát, portrékat, beszámolókat, tudósításokat, posztokat, dialógusokat, novellákat, kritikákat, verseket és terveket. Írok, mert írnom kell, hangozzék is ez bármilyen “elcseszett bölcsész-művésziesen”.

És ezt az egyet soha nem felejthetem el. Mert nem szabad, még egyszer nem.

Love, peace, unity.

Vera

Képek forrása: pixabay.com – royalty free photos

Tallinn II. – előkészületek

I. nap

A hostel közelében, Tallinn központjában volt található a főhadiszállás, ahol a napot indítottuk, egy meglehetősen nagy ifjúsági centrum. Lengyel és luxemburgi lakótársammal lustán szedtük össze magunkat a 10-es kezdésre, ahol az észtek már előkészültek a késői reggelivel, aztán belevetettük magunkat a tervezésbe.

dc

Az otthoni pedagógiai képzés alatt volt már olyan, hogy 1-3 napos osztálykirándulást kellett megszerveznünk, ami már önmagában egy rakat kérdést, lehetőséget és rizikófaktort vet fel. Na de ha külföldre szervezel (vizsgálsz felül) még ismeretlen résztvevők számára egyhetes programot, melynek nem csupán a városnézés a célja, hanem komoly tartalmakat is szeretnél közvetíteni a résztvevők felé (a csapatépítésről nem is beszélve), akkor alaposan át kell gondolni, kinek mi a célja a feladatokkal, hol a felelősség, mire kell figyelnünk, hol az egyensúly egy szigorúan fogott, tartalmas projekt és egy lazára engedett jó élmény között. Rengeteg hasznos infóval és tapasztalattal gazdagodtam már az első napon – na de hagyjuk is, majd áradozok erről június végén, ha megvalósult a projekt és beszámolhatok róla, mennyire sikerült mindaz a rengeteg sokminden, amiről itt még csak elméletben beszéltünk. :)

Ebéd után elbuszoztunk az egyik társszervező ifjúsági házhoz helyszínvizitre, ez lesz ugyanis az egyik táborhelyszínünk. Ez az ifiközpont egy Tallinn melletti kisvárosban, Saue-ben található, és számomra hatalmasnak tűnt; akkorának (ha nem nagyobbnak), mint egy konkrét iskola. Délután 3 körül értünk oda, és a hely tele volt gyerekekkel: 7-8 éves körülitől nagyjából 15-16 éves korig vegyes korosztály.

blog1

Faggattam az észt lányt, ez mégis hogy működik. Ez suli után szervezett dolog, és mindenki automatikusan idejön az iskolából? Nem, nem, csak aki akar. Tehát nem kötelező. Akkor hogy-hogy ennyi gyerek van itt? Oké, hogy az egész olyan, mint egy nagy játszótér, bringás pálya, videojátékok, társasok, saját kis konyha, tornaterem, labdák, és minden délután több, eltérő, felnőttek által vezetett foglalkozás/szakkör. Ottjártunkkor 3 ilyen programból is választhattak a srácok, az egyik a spanyol nyelv volt, de ha jól emlékszem, valami aerobik vagy aikido is kezdődött a délután során. Szóval rendben, hogy van ennyi lehetőség, de tudom, hogy a magyar szervezetek nagy része pang az ürességtől, mindegy, mivel, milyen szuper foglalkozással, játékkészlettel, wii-vel vagy akármivel próbálkoznak, alig lehet becsalogatni valahogy a fiatalokat. Tegyük fel (elég valószínű), hogy ide, a saue-i központba is csak játszani mennek a fiatalok, nem a magvas civil szervezeti programokért, de otthon valahogy üresek a játszótereink is, nem divat már együtt bandázni – és nem tudom, ennek az elektromos kütyük, vagy az iskolai túlterhelés és az abból fakadó szabadidőhiány az oka-e inkább.

blogii

Itt mindenesetre fürtökben lógnak  a gyerekek, és oké hogy sokakat leköt a videó meg a számítógép, de azért a biliárddal is ismerkednek, na meg a roller/bringás pálya is tele van. Nem értem. Mi más itt? Miért működik ennyire sikeresen egy ilyen szervezet itt és otthon kevésbé vagy egyáltalán nem?

Olyan ez mint egy szabadon választott napközi, csak még – a szervezett foglalkozásokat leszámítva – felügyelet sincs igazán, senki nem mondja meg, mikor mit kell csinálniuk, élvezik a szabadidőt, együtt. Leendő – ráadásul “mindenért te mész a börtönbe” körülményekre edzett magyar – pedagógusként azért persze ezen a ponton nem tudom nem meglátni a bajt: a kb. 7-8 évesek biliárddákóval rohangálnak az asztal körül, a 10 éves forma kissrác meg az emeleti karzaton ücsörög, a lába  az alatta terpeszkedő tornacsarnokba lóg, a korlát a peremen ülő helyzetben az alhasáig ér, és azt már nem is akarom meglátni, hogy konkrétan rajta ül a korlátra csavart elektromos fényfüzéren, amiről nem tud nem eszembe jutni, hogy fiam, ha nem zuhansz le, akkor minimum megb*sz a világító karácsonyi dekor, de az nagyon.

blogiv

Aggódva fordulok megint az észtekhez. Ha valakinek – mondjuk csak szimplán – eltörik a karja játék közben, mert lezuhan valahonnan, kit terhel a felelősség, hiszen a szabad foglalkozásokon sehol egy felnőtt, mindenki jön-megy, rohangál. Ők valahogy a kérdést, meg annak a létjogosultságát sem értik. Hát vigyáznak magukra, meg egymásra. Baromi furcsa, de úgy tűnik, hogy ha eddig nem kellett ezekre a helyzetekre külön korlátozásokat és szabályokat hozniuk – kénytelen vagyok elhinni, de -, ez itt így is működik.

blogiii

Szóval a hétből három napot itt töltünk majd, a maradékot faházakban, valahol kicsivel még arrébb, az erdőben, túlélőmódban. Ember és természet egymás ellen. Hát izgalmas lesz, na. Bár két nyár sátorélet, 1 nyár erdei táborozós faházazás után már szinte mindenre felkészültem, azért nem tartom kizártnak, hogy okoz még az észt erdő nekünk meglepetéseket. Remélem, azért nem túl nagyokat…:)

Tallinnba visszaérve aztán megkezdődött a meglehetősen tartalmas péntekünket lezáró városnézés, ezennel a nappali változat. A történelmi városrészben álló vár szerkezetre kissé mintha a veszprémi, nagyságra mintha a budai vár összekevert, kiterjesztett, utcácskásabb változata volna: nagyon hangulatos és sokszínű. Van itt középkori várfal, középkori templom, orosz – nem túl szívesen látott – ortodox katedrális… Tetszik, hogy a középkori elemekre építve töltik be a teret a fogadójellegű éttermek és pubok, a régies hatású boltocskák. A városra és a tengerre több ponton is magával ragadó kilátás nyílik, érdemes megnézni a várfal valamennyi kilátóját. De itt most jöjjenek inkább a fotók a nap végéről:

DSCN1221

DSCN1212

DSCN1204

A vár egyik hangulatos kilátója – háttérben a Szent Olaf-templommal és a tenger felett lebegő fehér Tallinn ballonnal

DSCN1191n

Várutcás fotó :) – háttérben az ortodox Aleksander Nevski-katedrális kupolái

DSCN1283

DSCN1234

A tallinni Szabadság tér a mai városközpontban

II. nap

Lévén ez már így is egy hosszú poszt, itt már ténylegesen csak fotókat hozok a délelőtti szervező szekció előtti reggeli, kikötőben tett sétámról, amolyan hangulatfestőnek:

DSCN1249

DSCN1254

DSCN1256DSCN1267

A kikötőben széthagyott monumentális hajóalkatrészek láttán valahogy az volt a benyomásom, hogy lemaradtam egy gigantikus tengeri transformers csatáról :'( – biztos van, aki ezt megérti: hajók, érted, átalakuló és egymással harcoló monstrumhajók… :”D Lapozzunk.

DSCN1279

A tervező után délután ellátogattunk a korábbi posztban már említett Kalamaja (halász negyedből felturbózott hipszter városrész) éves mini fesztiválos-vásáros ünnepségére, ahol azt ünneplik, hogy ők egy ennyire szuper városrész. Minden negyednek megvan a maga ünnepnapja, ami tök jó gondolat, ekkor az embereknek lehetősége nyílik egy kicsit megismerni a környéken lakókat, hogy mégse menjenek el ismeretlenül egymás mellett, ha már egymás ellett élnek. A vásári forgatag nem sokban tért el a hagyományos magyar vásároktól, kicsit a majálisra emlékeztetett a dolog. Megkóstoltuk a “kali” elnevezésű,, Észtországban (is) nagy hagyományra visszatekintő, házilag erjesztett, alkoholmentes hátöö… gabonaitalt, amit Wikipédián magyarul “kvasz” néven találtam meg. Az íze elég érdekes, kicsit mintha erjedésben lévő sör (?) lett volna, azt hiszem, szóval frissítő és furcsa egyszerre – és bár én nem szeretem a sört, ez kimondottan jólesett.

DSCN1294

A vásári forgatag mellett még egy antikváriumot is sikerült meglátogatni, ahol minden, de tényleg minden volt. Az ilyen helyeken órákat el tudnék tölteni.

DSCN1291

DSCN1290.JPG

Nagyjából így nézett ki ez a gyors három nap Tallinnban. De már készül a következő kaland, lassan újra Észtországnak veszem az irányt, ezúttal négy fiatal csapattárssal, akik számára elkészült az egyhetes kommunikáció témájú projekt. Már alig várom, hogy nekivágjunk, mert (bár kicsit még barátkoznom kell a ténnyel, hogy én vagyok a csapatvezető o.O) úgy néz ki, egy nagyon szuper csapatot sikerült összeverbuválni – és remélem, hogy ők is jól fogják érezni magukat Észtországban. Legalább annyira jól, mint én legutóbb. :)

Love, peace, unity.

Vera

Tallinn I. – megérkezés

Hello.

Ez most egy többrészes élménybeszámoló lesz, egyenesen Észtországból. A történet első fele, amit most olvasol, a háromnapos programnak már egészen a végén íródik. Igaz, hogy csak két napja érkeztem, mégis: oldalakat tudnék teleírni arról, mi történt ebben a két napban… Éppen ezért rövidre zárom magam, és ahol lehet, inkább beszéljenek a képek. Lássunk is neki, remélem, kíváncsiak vagytok már! ;)

DSCN1174n.jpg

Hogy mi ez a program és hogyan kerültem egyáltalán Észtországba? Hát, ahogy ez az év eddig kinéz, tökéletesen illeszkedik a struktúrába ez a váratlan utazás is: kb. 1 hónappal ezelőttig nem tudtam róla, hogy én részt veszek egy Erasmus+ csereprogram megvalósításában, ráadásul még a program tervezőfázisában is… De hát, mint mondtam, ez az év már csak ilyen. Korábban önkénteskedtem a veszprémi Birs OTI Magyarország nevű civil szervezetben, és ennek köszönhetően ismertem meg annak vezetőjét, Rékát is. Szóval április végén – szintén egy váratlan felbuzdulásom eredményeként – épp előadóként ülök egy Shakespeare-konferencián (*hosszú történet*), mikor pittyeg a telefonom: “Szia! Május 19-22 Észtország?” Hát most erre mit tud mondani az ember lánya? “Akarom, menjünk!” Na, hát kb. pont ezt.

Réka felkészített aztán, hogy miről is szól a program, mit kell tudni róla: Észtországban egy  ificserét szervez júniusra néhány észt ifjúsági szervezet, erre várják a jelentkezőket. A csere nemzetközi, egyhetes és fő témája a kommunikáció. Májusban lenne egy előzetes hétvége, ahol az egyes szervezetektől jönnek Tallinnba az emberkék megbeszélni a programot, ellenőrizni, javaslatokat tenni, korrigálni, bejárni a helyszíneket, hogy később, a csereprogram meghirdetésénél részletesen be tudják mutatni a fiataloknak a várható projektet. Hát ezen az előzetes APV-n (Advanced Planned Visit) veszek most részt, a tervező/egyeztetőprogram csak 3 napos ugyan, de eddig nagyon úgy néz ki, hogy júniusban folytatódik a móka. :)

DSCN0991.JPG

A Camp Leaders-ös amerikai kiutazásélményem óta ez volt az első alkalom, hogy egyedül repültem, ráadásul átszállással, így kicsit izgultam ugyan, de szerencsére minden jól alakult, megtaláltam a kapukat, ott voltam időben stb. stb., de már nagyon érik egy repteres beszámoló, ott majd részletesebben kifejtem, milyen tapasztalataim vannak eddig a repüléssel, amit – előre lelövöm a poént – hihetetlenül élvezek, minden egyes alkalommal! :D Na de vissza Észtországba!

Ahogy megérkeztem, a szálláson történő gyors lepakolást egyből a vacsora követte egy, a hosteltől pár száz méterre található, hangulatos étteremben. Ekkorra a teljes csapat ott vacsorázott már, nagy részükkel ekkor ismerkedtem meg, de nagyon jó volt viszontlátni Rékát, aki kicsivel hamarabb kiutazott, és Kristit, aki néhány éve a veszprémi Ifjúsági Házban töltött egy évet mint önkéntes, őt még akkor ismertem meg. Nagyon megörültem nekik, és öröm volt a tudat is, hogy nem késtem le semmit, megérkeztem végre, jó helyen vagyok a jó emberekkel – aztán mikor ennek tetejében egy egész napos utazás után bejelentetik, hogy háromfogásos vacsora vár, akkor a fagylalt láttán az ember már-már elmorzsol egy könnycseppet is a boldogságtól. :D

dd13249603_1010450135689378_1359709683_n

Tallinnban a belváros szélén, a parttól nem messze hangulatos, régi ipari épületek állnak, melyeket felújítottak, ezek egyikében kaptunk szállást mi is. Jellemző erre a környékre, hogy a régi kőépületeket varázsolják újjá, ötvözve a régit a modernnel. Ez a szemlélet nagyon tetszik, és az egész városra igaz: az öreg Tallinn (vana Tallinn) élni akar minden áron, ezért hajlik az újra, a modernre; ugyanakkor megőrzi a régi gyökereit is, sőt, büszke rájuk, nem enged át mindent maradéktalanul a változásnak. Ennek egyik legjobb példája a Kalamaja, ami lényegében a tallinni hipsternegyed – de erről később részletesebben.

A vacsora után elindultunk egy körre a városban, amolyan rövidített városnézésre: épp csak a tengerpartból néztünk meg egy szakaszt a csapattal, a Linnahallt, hiszen másnapra kissé alaposabb túra volt beütemezve. Ez az egykori sport- és kultúrközpontnak szánt, ma már csupán hatalmas beton- és graffititömeg az évszázados hagyományok és a virágzó modern stílus helyett inkább csak a csúf, utólag megrongált szocreál monstrumok hangulatát ontja magából. Nem véletlen, hiszen ahogy utánaolvastam, 1980-ban épült az olimpiára, mert a szervező Moszkvának nem voltak helyszínei a “vizes számokhoz”, így ezeket lepasszolta Tallinnak, aki gyors építkezésbe kezdett… Mégis, a kopott romok tetején lévő sétány valahogy csak összeáll ma is egy ideális naplementenéző hellyé, hiszen a csillogó tenger, a hatalmas, lusta hajók, és a távolban felbukkanó színes házak adottak – reggelente pedig, mint az kiderült egy korai sétám során – még a kedélyes öreg halászbácsik is. DSCN1006nDSCN1007n

DSCN1018

DSCN1019DSCN1038nDSCN1041DSCN1044

DSCN1013n

A napot Rékával és Kristivel zártam, akik meglehetősen jó Tallinn-ismerők lévén megmutatták a város hipsternegyedét, a már említett Kalamaját (melynek jelentése hal+ház – szóval ezek a régi halászok házaiból újjáépített épületek, melyeket az utóbbi években kissé felpimpeltek a mindenben, és főleg az olcsó dolgokban nagy fantáziát és lehetőséget látó hipsterek). A negyed bővült, formálódott, megújult és gazdagodott a kiemelt figyelemnek köszönhetően, és elmondhatom, baromi jól sikerült, rendkívül fiatalos és (bár utálom ezt a szót, azt kell mondjam) trendi lett. Árad belőle az élet, vibrál az egész környék és süt belőle a “create, relax and love the life” hangulat. Zseniális.

DSCN1070DSCN1080DSCN1057

Aznap este meglehetősen későn értem haza, mivel ellátogattunk még az óvárosba, tehát konkrétan a várba is: a lányok megmutatták, milyen az éjszakai várhangulat. Már első blikkre nagyon hasonlított a veszprémi várhoz, csupán annyi a különbség, hogy ez sokkal nagyobb. De a méreteit leszámítva ugyanaz a felállás: szűk utcácskák, lépcsők, kapuk és nincs konkrét várépület, hanem egyszer csak bent vagy a várban, a macskaköves utcákon. Az élet itt sem állt meg, emberek mindenütt. Igaz, ebben a városban még este 9 után is elég világos van – és a teljes sötétedés időpontja elvileg néhány héten belül 11 órára is kitolódik úgy, hogy hajnali 4-től már világos van. Fantasztikus. Mire tehát visszajövünk júniusban, már azt is érdemes lesz meggondolni, hogy megéri-e egyáltalán lefeküdni aludni… :)

A két további programnapról itt olvashatjátok a beszámolót, elég töményre sikerült ugyanis a hétvége – hála Istennek. :)

Love, peace, unity.

Vera

Sütizünk mi még az óceánnál. Ha tetszik nekik, ha nem.

Hello.

Van ez a dal(szöveg), amit a hetekben raktam a lejátszómon – ezt is – végtelenítésre, hogy a betérő barátok és a szomszédok is örüljenek: nálam a zenék is ilyen örök monoton (harmincötödjére is kellemes) zúgással folynak tova, mint az élet, mit sem változva, kissé csupán jobban pörgetve mostanság, lévén nyakunkon a vizsgaidőszak, meg egy szakítás, de szólok előre, nem lesz semmi szaftos látnivaló, úgyhogy lényegében mehet is vissza mindenki Éjjel-nappal Budapestre, az legalább bizonyára izgalmas.

Az említett dal Joe Jonas nemrég grundolt DNCE elnevezésű együttesétől származik, nem túl magvas, tingli-tangli. A címe Cake By The Ocean. Süti az óceánnál. Néhány napja ez jár a fejemben. A dalszöveg idevágó része nagyjából annyit jelent, hogy “remélem, sütizünk mi még a parton”, avagy legyen bármi is a nyersfordítás, bár, ez így elég nyers, úgy vélem.

Meg azon is gondolkodom mostanság, hogy a magyar mentalitás mennyire elcseszett. De őszintén, minden alázattal és teljesen tényleg. Minden szánalmasan kisszerű gesztusunkban ott van az irigység, az erőszak, az agresszió, a félelem, a gyűlölet, a másik akadályozása, a lehúzás, a taposás és a többi. Ízig, vérig, pörköltszaftosan. A szakmaiatlanságról, a megoldjuk okosbanokról, a sebtében összeütöttükről nem is beszélek, attól már a hideg is kiráz, hogy ebben az országban a legtöbb ember megelégszik a félmegoldásokkal és mégis lesik a teljes eredményt. Sodorgathatja bármelyik ősmagyar a kackiás bajuszát, meg köpködhetünk akárkire, akármelyik pártra, akármelyik rétegre, a főnökre, a munkatársakra, tanárra, diákra, ez a nemzet valahol azért tényleg elveszett, és ez nem hogy szomorú, de egyenesen szánalmas, kezdve – és most ezen poszt erejéig be is fejezve – azon, hogy mindig mindent 30-50-80 éves történelmi traumákra vezetünk vissza. Mindig. Mindent. Még az én huszonegy-két éves kortársaim közül is néhányan, pedig hol voltunk mi még csak kósza gondolatként is akkor, mikor tényleg volt ok a panaszra… hagyjuk. Nekem ezek IS tapadnak, sajnos, ahhoz a szóhoz, hogy magyar. És ezt én sajnálom a legjobban.

Na de váltsunk, gondolom, mennél már te is. Szóval képzelj el egy szakítást, de olyat – és az átlag magyar számára most lassan írom, mert talán majd akkor… -, ahol nincs veszekedés. Ahol nincs kígyót-békát, ahol nincs rib**c/fa**fej, ahol csak vége kell, hogy legyen, és fáj, na, mindenkinek. Pont. A család is sajnálja, megérti, a legjobb barátok is sajnálják, de megértik.

Bd4aReLCAAIMZhm

De akkor jönnek a többiek. Akikhez, a szélesebb ismeretségi kör tagjaiként – mert azért sajnos a legjobb barátok közül sincs mindenkinek lakat a száján … – valamely úton-módon, azért eljut ez-az. Félinfók, féligazságok. Amik aztán személyes dühtől, indulatoktól, projekcióktól, frusztrációktól vagy csak unalomból kiszínezve azért visszajutnak hozzám is. Na, ilyen színes dizájnelemeket még az általam lesajnált, létjogosulatlan felnőtt színezők legvadabb ábrái sem képesek leképezni, amik a saját szakításom körül örvénylenek.

Felettébb szórakoztató, komolyan, már-már nevetnél, ha nem fájdulna bele a tüdőd. Persze, lehet, hogy nem a tüdőd fáj, csak nyom talán a három év nyoma, amin még a jóindulatú párkapcsolati tanácsadók – akikből nekem ilyen sok van a tág ismeretségi körömben, hiszen hirtelen minden távoli ismerős ért mindent és tudja, hogy mit kéne tennünk -, szóval még az ő megoldási stratégiáik sem enyhítenek semmit, hogy a kutya rúgja meg, pedig esküszöm, úgy tolják a tanácsadóipart (a legtöbb a hátam mögött), mint a profik.

Lenyűgöző. S ami még ennél is fantasztikusabb, hogy csekély pszichológiai alapozó ismerettel is képes vagy megfejteni, melyik elmélet kihez tartozik. Sőt, még úgy is képes lennél erre, ha nem tudnád, kikhez tartozhat, mert tudod, hogy melyik jóakaród milyen személyes párkapcsolati frusztrációt vetített bele a jó szívvel adott tanácsába, s tudod, ki az, aki a szőnyeg alá söprést javasolta, ki az, aki a “még összejönnek talán újra” ötletgazdája volt, meg ki az, aki a “te cseszted el”-t is elhintette azért, biztos, ami biztos. Még jó, hogy mindenki ennyire ért hozzá, különben, hajaj, mi lenne velünk, szerencsétlen tudatlanokkal.

art-black-and-white-cool-draw-Favim.com-3653598

Bámulatos, hogy a legtöbb ember csak úgy képes szakításra gondolni, mint egy focimeccsre. Mert nincs más norma a fejükben, soha nem láttak mást, istenem, hát tény, dramaturgiailag is elég szar húzás, ha a tragédia közepén békésen búcsút mond egymásnak a színpadon mindenki – hát mi lesz így a szórakozni vágyó nézők igényeivel, ugye? Mennyivel izgalmasabb, ha vérre megy, ha ott a két fél, eldöntheted, kinek szurkolsz, aztán hajrá! Ütöd-vágod a másikat, ott, ahol fáj, a másik táborát, kifested magad harci színekbe, fújod a trombitádat, hangosan, egyre hangosabban…

Azok ketten meg állnak ott lent, szerencsétlenek, néznek a lelátóra… aztán elindulnak inkább, le a partra. Ha szerencséjük van, útközben akad egy cukrászda is. És majd  nevetnek ezen a szánalmas, frusztrált társaságon, jobban, mint most, mert akkor már nem fog annyira fájni. Nevetnek majd, de az egész siralmasan rögzült, torz társadalmi beidegződésen nevetnek, hogy ezek a Mónika showból tanulták meg, mi az a párkapcsolat, mi az az emberi kapcsolat egyáltalán, és tényleg nem látnak messzebb; hogy ezek tényleg azt hiszik, hogy egy kacsacsőrű-csöcsös szelfivel életük párját sikerült megfogniuk, hogy egy randihoz elég az, ha nem tudsz beszélni, de kilóg a zsebedből a második nyaraló kulcsa is, meg a kapanyél… nevetünk és mesélünk, kinek hogy alakult az élete, merre sodorta a szél. Esszük a sütit az óceán partján, és vakítóan süt a nap, kicsit leégünk, ahogy akkor, és – tegyük fel, ez alkalommal – neked sikerül lefényképezned még a nyomorult, partra vetett medúzát is, mielőtt visszakúszik a homokról… Aztán elbúcsúzunk majd, megint, hazamegyünk mindketten, és folytatjuk, ahogy eddig is, mert az élet megy tovább.

Hát ezért mondom én, hogy fogunk mi még sütit enni az óceánnál. Vagy a Balatonnál, mindegy. Mert nem gyűlöljük egymást, bármennyire is jobban esne a közösség lelkének ez az oly egyszerű képlet. Sőt, talán könnyebb is lenne, nekünk is. De a tény, hogy tiszteled a másikat, nem változott. Az az ember, akivel évekig vagy együtt, nem veszít a szemedben az értékéből egyik napról a másikra semmit. Mert ha veszítene, ha olyan ember lenne, aki pikk-pakk megsemmisül a szemedben… akkor nem lettél volna vele együtt ennyi ideig. És akkor mire fel az egész hacacáré, ugye?

De, gondolom, ez azért világos. Még a sötétben vaktában lövöldöző, pályatévesztett kapcsolati tanácsadóknak is. Hogyne volna az.

Én kérek elnézést.

Love, peace, unity.

Vera

Dallamfitnesz I. (a cenzúrázatlan, hosszú változat)

Hello.

Jöttem, hogy elmondjam, általában milyen az, ha futok végig a városon, mármint akkor milyen, ha rákattanok egy “új” zenére. Tervezek még néhány ilyen bejegyzést, ahol egy-egy épp kedvenc futózenét … elemzek (?). Na jó, nem. Ahol leírom csupán a benyomásokat a futásról, a zenéről, meg a világról. Egy futó szemével. Hát induljunk.

Leérsz a lépcsőházból, kellemes – régies regényfordulattal élve: balzsamos – a levegő. Eleinte csak tingli-tangli ez meg az szól, kell valami, ami rávisz a szerre, amikor érzem már, hogy most jó, hogy “beütött a cucc”, ami jobb esetben a motiváció, rosszabb esetben a tehetetlenségi nyomaték, ami csak visz tovább. Mert ha tudod, hogy elvárásaid vannak magaddal szemben és soha, senkivel nem voltál annyira szigorú nyamvadt kis 22 éved során, mint önmagaddal mindig, minden helyzetben, akkor talán azt is tudod, hogy felesleges otthon a hiszti, hogy nem megy, nem akarom, mert nagyobb pofon az otthonmaradás, mint az eső ezer apró arculcsapása futás közben.

Még jó, hogy most nem esik. Csak jön a domb. Nézd, gondolom, már nem fulladok meg, mint legutóbb, kedvem lenne az orrod alá dörgölni, még jó, hogy futok és nem pötyögök egy rövid üzenetet erről gyorsan (csatolva egy béna szelfit is mindjárt a domb tetejéről), mert menten kiröhögnél. Különben meg, úgysem hinnéd el. Meg én is kiröhögném önmagam.

Zeneváltás, jöhet a mai tesztelnivaló, az új dallamfitnesz, Can’t hold us, Macklemore-tól. Ez, hogy új zene jöjjön futásra, ez nem is tudom, hogy jön. Van, hogy meghallok valamit neten, mondjuk, egy videó alatt, aztán kikeresem, vagy – ahogy most, ez is – felkelek és szól egy zene a fülemben. Mintha a munkáját egyre siralmasabban végző álommanó hagyta volna ott elmenőben, mikor felébredtem. Mintha indultában elnyomott volna egy cigit még a dobhártyádon vagy egyenesen az agyadon, és amikor te felkelsz, úgy hallod ezt a zenét, mintha az olcsó cigaretta szagát éreznéd a távozó éjszakai műszak után, csakhogy a füst most dallamokban kavarog a  fejedben. Hát így került elő ez is, vagy három év után.

Tudom, hogy a klipben egy zászlót visznek végig, ha jól emlékszem, valami partszakaszon talán? Már régen láttam. Nem is lenne fontos, csak érdekel, mi van a zászlón. Mi lehet az? Futnak a zászlóval. Futnak, ahogy futok én is, és elképzelem, hogy zászló van nálam itt, a bicikliúton, Almádi felé, egy egész nagy zászló. Aztán azon kezdek el gondolkodni, mi van az én zászlómon. Ötletem sincs.

Kellemes az este, biciklisták föl-le, jönnek-mennek a városból, tekernek haza a városba. A dallam visz előre, jobban bírom, mint zene nélkül, de még a megszokott zenéknél is jobban, 5:45 és 5:37 min/km értékeket látok, mikor a mérőre pillantok, de tudom, hogy ez csak ideiglenes, tíz-tizenöt percig még örül a lábam a jó időnek meg a zenének.

A szembejövő bringások mosolyognak, a futók is, csak a kocsik dudálnak néha – vasárnap esti, családi ebédről meg baráti sörözésről hazafelé tartó, pihent sofőrök, akiknek semmi dolga, és akik összekeverik az útszakaszt a 8-assal, engem meg valami szőke prostival, úgyhogy dudálnak néha, és ha olyan hangulatom lenne, úgy igazán meg is sértődnék, de ma igazából nem zavar: arra gondolok, Jókaival élve, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. És tényleg: általában nem az ilyen nagyszájú, odaszóló, odadudáló, szórakozóhelyen meg faragatlan “bókokkal” operáló pasiktól kell félni, ők csak hangemberek. Próbáltál már engedni a belső (általában azért elég mélyen rejtőzködő) pszeudo-intellektuális kisördögödnek és komolyan véve szándékaikat ténylegesen beszédbe elegyedni az ilyen figurákkal? Hidd el, nagyon vicces, ahogy részükről három mondat után beáll a zavaros csend, mert nem számítanak arra, hogy egy nő (ó, nagyon ritkán, de tényleg!) beszélni is tud, nem csak vihogni meg csücsöríteni. Kínos, tudom, én kérek elnézést az elnyomhatatlan erőfitogtató magatartásért, sokszor megfogadtam már, hogy visszafogom magam.

Másodjára hallgatom a Can’t holdot, rég elhagytam már a táblát, szabad az út egészen a… meddig is? Meddig, meddig. Mindig ugyanaz a kérdés. Meddig kell még… Meddig tart… meddig jó… meddig várjak… meddig halogatom… meddig… futok és nem kell tudnom, végre, az ég szerelmére, végre nem kell tudnom, hogy meddig.

Amíg jól esik.

Ez van írva a zászlóra is, amit cipelek, tépek magammal, szakad, érzem, egyre rongyosabb, nyúzottabb. Valami elcseszett, kopott lélekdarab már, sáros, poros,  fáradt, hihetetlenül fáradt, talán nem sok mindenre jó, néha elhiszem azt is, hogy semmire, pedig még csak 22, de mindjárt 23, és ezzel sem vagyok előrébb. De azért én feltartom magasra és futok vele tovább, bármi is legyen ráírva.

Dübörög a ritmus, a “cucc”, az adrenalin a sprintszakaszok után, meg a kiiktatott korlátok, na az már rég beütött, egyenletesen gyors (magamhoz képest) a tempó, ha valaki most próbálna megállítani, esküszöm, fellökném, aztán futnék tovább, de nem értem, miért akarnék bárkit is fellökni, mire fel az agresszió… We’ll fight ’til it’s over… (“Harcolunk a végsőkig”) Harcolunk. Harcos vagyok, ez van a zászlómon, harcoljunk, nem adjuk fel, önmegvalósítás, hiszen ezt tolják, ezt az individualista életformát nyomják le a torkunkon, ami persze jó, csak nagy kár, hogy sokszor színtisztán mocskos egoizmusba visz az egész a jó individualizmus salakos pályáján, kár, hogy benyelt engem is, nem baj, majd kivakaródunk belőle, lehetne, meg volt már rosszabb is, de akkor legyen ez a zászlómon, hogy individualista mocsok, ezzel is lehet futni, maximum kijózanít néhány alapos pofára esés a bicikliút aszfaltján, ha mégis úgy alakul, hogy ez azért elég súlyos.

Esteledik, megvolt az első hatos, én meg fordulok, de Macklemore és Ryan Lewis nem hagyják, hogy visszavegyek a tempóból, nem akarom átnyomni a számot, ilyen jól már rég futottam, mintha most kezdene emlékezni minden izmom, milyen volt egy éve igazán belevetni magam a mozgásba.

És csak megyek, szólnak a dobok, lobog a zászló, még mindig nem látom, mi van ráírva pontosan, hiszen nem csak az lehet, amit eddig feltételeztem, mert ez így még kevés és a többi még hátra van, de az úgy, mindennel együtt nagyon súlyos, ezzel nem tudnék futni, ezzel nem futhatok, meg mindazzal, amit még végiggondolni sem mertem, nem akarom, mert akkor aztán vége. Akkor megbicsaklik a lábad, beleakad a leejtett zászlóba, elvágódsz és zokoghatsz a bicikliút mentén egymagad, és nem azért, mert a zászló elérte a talajt és most majd el kell égetni jelképgyalázásért, mint a connecticuti lánytáborban, ahol minden reggel és este árgus szemekkel nézte vagy 8 nemzet 120 lánya, hogy a zászlófelvonásnál és -leengedésnél nem hull-e véletlenül a földre a dicső lobogó egyik csücske, mert ha de, akkor aztán sikítás, világvége, amit akarsz, mert a nemzet büszke jelképe meggyaláztatott. Én meg minden reggel és este magamban szurkoltam a sávos-csillagos textilnek, hogy nyújtózkodjon le, na, még egy kicsit, mert vannak emberek, elsősorban ilyen (fél)pszichopaták, akik egyszerűen csak szeretik nézni a felfordulást, ahogy ég a világ (azt hiszem, ez részben a Batmanből van – bárcsak végig tudtam volna nézni a trilógiát, ne haragudj, hogy nem, egyszerűen nagyon álmos voltam, meg akkortájt nem volt benne még egy nyamvadt Ben Affleck sem…).

Lobog, lobog a zászló, fenn van még, nem esett le, nem engedem, viszem magammal a dobok ritmusára. Lassan beérek a városba, nézzétek, meghoztam, ez maga az olimpiai láng, de nem egyenesen, hanem kerülő úton indulok haza, kerülök, kerülök, hátha egyszer csak kedvem támad végre hazamenni…

Fél órával később aztán megunom, a lelkesedés alább hagy, “elfogyott” a cucc, talán megszokta a zenét a fülem, nem tudom. Van még dolgom, úgyhogy irány, fel a lépcsősoron – vissza a valóságba.

És akkor beugrik. Hát ez áll az én zászlómon.

Mert lehet az életet mindenféle félelmeknek, nem-vagy-elég-jók-nak kiszolgáltatva élni, lehet úgy tenni, mintha, és lehet úgy tenni, mintha nem, a valóság úgyis megtalál, amivel jobb, ha szembenéz az ember. Vissza a valóságba – nevet felém a fiktív zászlóról a felirat, én meg csattanva vágom a közeli kukába, hogy felszaladjak a lakásig, csak még egy emelet, csak még egy. Csak előre, tovább, mindig csak a következő lépcsőfokot nézd – és szigorúan csak azt.

Love, peace, unity.

Vera